Ebben a bejegyzésben nem sok lesz a párás szemű hivatástudat, főleg, mert az az elvárás, hogy legyen. A jó tanár nem kérdez, nem elégedetlenkedik, húzza az igát, csinálja, amit választott. Ki mit szakajtott, azt szagolgassa.
Tanítottam kötelezően beiskolázó szakmunkásképzőben. Igen, ez azt jelenti, aminek hangzik, vagyis aki jelentkezett, azt föl kellett vennünk. Finoman szólva is nagy volt a szórás, volt 18 éves kilencedikesünk, aki csak a konditeremig jutott el az iskolában, volt drogfüggő, de díler is, enyhe értelmi fogyatékos. Továbbá harmincfős osztályok és egy szem pedagógiai asszisztens. Hivatalosan nem voltunk integráló iskola, de minek is, hiszen mindegyik gyereknek volt valami hendikepje, ahogy nekünk tanároknak is. A kiégés szinte borítékolható egy ilyen környezetben, akármennyire is jó közösség a tantestület.
Itt megtanulunk alkudni. Nem baj, ha nincs házid, csak ne verd szét a termet, hála Istennek nem az én órám előtt csapta szét magát herbállal, ezt a napot is megúsztam. Szülőire senki se jön, a legtöbbnek azt se tudja az anyja, hogy melyik iskolába jár vagy nem jár a szerencsétlen gyerek. Majd a jegyző meg a gyámügy leveléből megtudja, ha el tudja olvasni. Pszichoszomatikus betegségek borítékolva, a nyomor megnyomorít minket is, az egyik út az alkoholizmus, a másik járhatatlan.
A hozzánk érkező gyerekek közül néhány már kriminalizálódott, néhány városi mélyszegénységben élt, működésképtelen családokban. Páran „csak” csórók voltak, de ha a család szeretetteljesen vette körül őket, az hatalmas különbséget adott nekünk és az osztályoknak egyaránt.
A filmekben azt látjuk, hogy a mocsárból elővillan a gyémántos tehetség, a tanár szól néhány jó szót a gyerekhez, aki ettől szárnyakat kap, és meg se áll a Nobel-díjig. Nu, a valóság marhára nem ilyen. A tehetséges gyerek is annyi kudarcélménnyel telítődött az addigi iskolai pályafutása során, hogy a tanárt eleve ellenségnek tekinti. Mivel esze van, ezért nem bír magával. A jó megoldást már nem kiabálja be, ezt már rég lefojtotta magában, de be-beszólogat, feszegeti a határokat, kóstolgat. Szinte látom a feliratot a műsor alatt: Figyelj rám! Ez tart fél évig, ha elnyerem a bizalmát, kezdődhet az építkezés. Ez volt az ideális eset.
Legtöbbször azonban ezeknek a gyerekeknek nincsenek megoldási stratégiáik, mert a családban csak az agressziót tapasztalják. Egymást is gond nélkül gyalázzák, ütik-verik, még akkor is, ha nincs bajuk a másikkal. Csak ezt tudják. Jövőkép zéró, hisz a közvetlen környezetükben nem látnak olyan embert, aki elégedett és boldog. A nyomornak semmi romantikája nincsen, a nyomoron uralkodásnak végképp nem. Milyen jó hír, hogy az uzsorás sem boldog.
A tanár lehetne az egyetlen, aki megmutathatná, hogy érdemes tanulni, érdemes önazonos pályát választani. Köszi a lehetőséget. Ezek a gyerekek a sikert egyedül a pénzben mérik, mert nincsenek mintáik arról, hogy milyen gondolkodni, lényeget meglátni, stratégiát építeni. Taktikájuk van csak: elugrani az ütés elől, és bevinni egyet. Az élelmesebbek fordítva.
Az iskola a hozzáadott értékről szól. Az okos, jó családból való gyerekhez alig kell hozzáadni valamit, őt csak elrontani lehet. De a periférián élő családok gyerekeinél életbevágó lenne, hogy értéket adjunk nekik, távlatokat, megküzdési stratégiákat. Fáj a szívem, amikor látom, hogy ez a réteg újratermeli önmagát, és a technológiai fejlődés miatt végképp kiszorulnak a munkaerőpiacról.
Vannak igazi hősök köztünk, akik fogösszeszorítva, a világgal szembeszállva törődnek velük, pl. Igazgyöngy Alapítvány, Zöld Béka tanár úr, de az állam elengedte ezeket a gyerekeket. Pedig ide aztán kéne pénz, paripa, fegyver, pszichológus, gyerekvédelmis, forrást kis létszámú osztályokra. A tanároknak meg szakmai támogatás, pedagógia asszisztensek, szupervízió, coaching.
Ezeken a helyeken szuperhősöknek kéne dolgozniuk, és minden szuperhősnek kell szárnysegéd.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: