A próféta szólt belőlem, amikor ama bizonyos napsütötte fröccsözést úgy jellemeztem, mint egy hosszú, sivatagi menetelés előtti utolsó frissítőt. Kettőt pillantottam azóta, és lám, szeptember 23-a van. Majdnem a vége egy olyan hónapnak, amiről alig vannak emlékeim.
Jöttek a „kicsik”, az új kilencedikesek, hozták varázsos egyéniségüket és csodás új vírusokat, így a hónap harmadik hetétől beindultak a helyettesítések. Tipikus, csak ahogy szeptemberi tanári torokfájás, avagy a hardcore versenyzőknek a hangszálgyulladás. Elszoktunk a terheléstől, no.
Első találkozások szülőkkel, az ő elvárásaikkal, meg kell ismerni mindannyiukat (gyereket, szülőt egyaránt) és minél hamarabb egyénre szabott módszereket társítani hozzájuk. Igyekszünk, igyekszünk, hisz nekünk is az lesz a jó, ha együttműködünk.
Érkeztek-érkeznek új kollégák, pályakezdők és rutinosak, ők is keresik a helyüket minálunk, nekik is segítünk, ők is segítenek nekünk. Hála Istennek jó közösség vagyunk, képesek vagyunk erre, és közben a lábunkkal karikázunk, a kezünkkel citerázunk, a fülünkkel figurázunk, a szájunkkal vacsorázunk. Ja, azt pont nem, mert az egész napos pók-a-falon üzemmód után az arcunkba betolt 2000 kalóriányi gyors szénhidrát nem vacsora.
Jelentem, felkurbliztuk hát a hajót, amely úgy repül, mintha a holnap hőseit vinné.
(A kiemelt kép nem engem ábrázol, nekem menőbb a szemüvegem.)
Kommentek