Sziasztok, Orsi vagyok és tanár.
Kamaszkoromban végképp eldőlt, hogy bölcsész vagyok. Nálam ez azt jelentette, hogy gimiben matekból az eufemisztikus elnevezésű „nem műszaki pályára készülő” csoportban voltam, ahol megismerhettem a világ legjobb matektanárát, így pl. kombinatorikából hármas voltam. Még piros pontot is kaptam tőle feladatmegoldásra. Az érettségin is mind átmentünk, volt, aki egész jó eredménnyel. Egyikünket se alázta meg soha azzal, hogy semmirekellő bunkók vagyunk, mert az ő tantárgya kevésbé érdekel minket. Dr. Wiedemann Lászlóné a pedagógiai példaképem. Ma is azt gondolom, hogy a tehetséges gyerek nem feltétlenül egyenletesen jó tanuló. Annál nagyobb gondunk sose legyen, mint hogy eldöntötte, hogy mi érdekli, és abban fejleszti magát.
Bölcsészeti mélységeimet és magasságaimat a magyar szakba csatornáztam be. A gyakorló tanításon az is eldőlt, hogy tanár vagyok, így jártam. Emellé tanultam PR-t és marketinget, ami a közgáz szigorlat túlélése után remek pályának bizonyult. Gondolkodni kell és beszélni, az okosságaimat másokkal megosztani, mi kell még?
Szeretem a hivatásomat, igyekszem megérteni a kezeim közé kerülő kamaszokat. Sokszor nem egyszerű, ha nem sikerül, többek között itt is reflektálok, szupervizionálok és ventilálok. 15 éve vagyok a tanári pályán, de hála Istennek sokszor ki is tudtam/tudok tekinteni belőle. Tanítottam kötelezően beiskolázó szakmunkásban, 8 osztályos gimiben és OKJ-s képzésben is, és ha kell, írok cikket és sajtóközleményt is a farkastörvényű versenyszférának. Látom, hogy a gyerekeinknek milyen elvárásoknak kell megfelelniük az iskolában és a munkaerőpiacon, és nem irigylem őket. Az én dolgom az, hogy támogassam őket. Ha kíváncsi vagy, hogyan teszem, olvasgass a Srácok történetei között.
A szavak embere vagyok, nyilván emiatt is szeretem a munkámat, de magánéletben is szívesen tartok akadémiai székfoglalókat változatos témákban. Kérdezz bármit! J
Idealista vagyok, szívügyem a jó iskola, vérzik a szívem, amikor látom a jobb sorsra érdemes diákokat és kollégákat szenvedni. Ennél csak az a szomorúbb, ha egy pedagógus már nem is szenved, kihunyt belőle a lelkesedés. (Nota bene, a szótő: lélek, vagyis a transzcendencia egy darabkája bennünk.) Ha nem támogató a környezet, könnyen elfogynak a belső erőforrások. Megértem ezt, de elfogadnom nagyon nehéz.
Idealista vagyok, és fáj látnom, hogy jelenleg „fortélyos félelem igazgat”, és nagyon nehéz széllel szemben dolgozni. Bánt, hogy nagyon egyszerű dolgok hiányoznak rendszerszinten, a fejekben. Szülők és tanárok ragaszkodnak értelmetlenül a kitűnő bizonyítványhoz, a házi feladathoz, az olvasónaplóhoz, pedig a legnagyobb ajándék, amit egy kamasznak adhatunk, az, hogy békén hagyjuk. Ha fejlődni akar, segítjük, ha elcsügged, összekanalazzuk. Hála Istennek vannak még olyan iskolák, ahol jó lenni diákként, tanárként egyaránt, ahol működik szakmai műhely, ahol kreatívan tanulhatunk és taníthatunk.
Vágyam, hogy a most ovis gyerekem egy élhetőbb iskolarendszerbe járjon, hogy kibonthassa a képességeit, hogy a pedagógus kollégákkal bizalommal tudjunk együttműködni, hisz közös a cél – az ő kiegyensúlyozottsága. Amiben tudok, segítek.
Idealista vagyok, de örülök, ha beszélgethetek realistákkal, a földön tartanak és megoldást ajánlanak.
Akarsz velem beszélgetni? Várlak szeretettel.
Kommentek