A mai felnőttekre – főleg a nőkre (a.k.a. kereskedelmi célcsoport) – rengeteg olyan üzenet zúdul, mely szerint fontosak vagyunk, szépek (persze csak a megfelelő krém megvásárlása után), megérdemeljük a figyelmet, jók vagyunk, ahogy vagyunk. A nagyvállalatoknak érdeke, hogy kisimultak és gondtalanok legyünk, hisz ebben a lelkiállapotban többet vásárolunk.
Egy párhuzamos valóságban azzal vakítunk ismeretlen HR-eseket, hogy kiváló csapatjátékosok vagyunk, meg nyitottak és asszertívek, ami csak kell. Közben IRL a kevésbé szerencsések a gyerekei(n)knek passzolják tovább a szüleiktől kapott mondatokat, hülyevagymégeztsemtudod, milyenleszígyabizi, sehovasevesznekfel.
Nemrég egy nyolcadikos osztályban nyelvtanórán önéletrajzírás volt a téma. Egy 14 évesnek elég vékonyka a munkaerőpiaci előélete, így másra szerettem volna koncentrálni. Megbeszéltük, hogy egy önéletrajz tulajdonképpen palackposta a semmibe, olyan ismeretlen embereknek kell mondanom valamit magamról, akik semmi másra nem tudnak támaszkodni, mégis véleményt kell alkotniuk rólam. Szóval nem vagyunk könnyű helyzetben.
Bemelegítő feladat, írj össze magadról 3-4 tulajdonságot, amit egy új iskolába kerüléskor kihangsúlyoznál. (Fejemben párhuzamosan fut, hogy pedagógiai cél: önreflexió, önmegismerés, kár, hogy csak 20 perc jut rá)
Gyerekek tollat ragadnak, vakarják a fejüket a füzet fölött, nehéz ez, na. Pár perc múlva körbekérdezek, hogy mire jutottak. Persze senki sem meri elkezdeni felolvasni, így belenézek a füzetekbe. Olyanokat olvasok, hogy „sajnos vannak hármasaim is”, meg „nem túl jó a helyesírásom”. Hála Istennek van egy-két „sok barátom van” meg „szoktam szerepelni az iskolai programokon.” Hamarosan azért elindulnak a felolvasások is, végre tudunk beszélgetni.
Tanári énem viszi az órát tovább, közben a leesett államat keresem a tanterem padlóján. Hogy juthat odáig egy gyerek, hogy egy ismeretlen helyzetben szinte csak rosszakat mond magáról? Mit várunk magunktól, társadalmunktól, nemzetünktől, ha a srácaink 14 évesen erre a pályára álltak rá?
Ha a 2-3 éves gyerek odahozza a rajzát, automatikusan rámondjuk, hogy ügyes vagy, 5 éves korában már felhívjuk a figyelmét arra, hogy színezzen csak a vonalon belül (miért is?). Aztán durvul a helyzet, jönnek az első fekete pontok a nem szépen kerekített cicabetűre, és frusztrálódunk, és elfelejtünk dicsérni.
A gyerekek, a gyerekeink napi 7 órát iskolában töltenek, utána még párat iskolai feladatokkal, és ez bizony hatással van rájuk. Az a szövegkörnyezet, az a szemlélet, amiben ennyi időt vannak, áthatja őket. Legyünk bármilyen elfogadó szülők, nem írhatjuk felül ezeket a hatásokat. Egy tanórán, egy osztályközösségben felhalmozódhatnak a negatív csengésű szavak, amiknek nagy ereje van.
Köszönet minden szülőnek, aki elmondja a gyerekének, hogy büszke rá, hogy szereti. Köszönet minden pedagógusnak, aki látja a kidugott nyelvű munkát a csálé cicabetűben, a szülői támogatás nélküli tanulást egy közepes feleletben. Tudom, nehéz, nekem se sikerül mindig, főleg a kamaszokkal nem. Mert nyegle, meg visszapofázik, és idegen, és vajon szeret-e egyáltalán.
Akárhogy is, mi szeressük őket, vigyázzunk rájuk, ők a kincseink.